"Ilyet csak az idióták csinálnak!" - interjú Sammy Lee-vel

Majd egy évtizeden át versenyszerűen tornázott, aztán az egyetem befejezése után színésznő lett Németországban és Svájcban. Mellékállásként egy edzőteremben dolgozott, ott kezdett el a maga örömére rudazni. Két éven belül aztán jöttek az eredmények. Harmadik lett 2011-ben az Európa Bajnokságon a hollandiai Vught-ban, fellépett Dominic Lacasse Varieté Show-jában Kanadában és egyetlen európaiként indult a 2012-es Los Angeles-i International Pole Dance Masters kupán. Ugyanebben az évben második lett az ausztrál International Pole Competition elnevezésű versenyen. Mégis a legtöbben (9 millióan) az RTL Supertalent show-jából ismerték meg, ahol saját koreográfiájával, Bond-lányként lépett fel, amely akkora siker volt, hogy a produkcióját meghívták a párizsi TF1 show-jába is, a Beat the Best-be. Jelenleg férjével és kisfiukkal Strasbourgban élnek, és közben tucatnyi országban dolgoznak különböző fitness márkák reklámarcaiként az Egyesült Államokban és Angliában. Azt mondják, hogy ott van csak igazán pénz, a fitness-ben és a rúdban. Mi egy strasbourgi kávézóban, családja körében beszélgettünk Sammy-vel. 

Hogyan jött az ötlet, hogy stúdiót alapíts Strasbourgban?

Nem volt nagy kaland számomra, hiszen előtte már Svájcban is nyitottam egy rúdstúdiót, amikor még ott éltem…  - igaz, azt azóta már eladtam. Sőt, Freiburgban is van egy stúdióm, Németországban. Ez a mai napig működik. A strasbourgi pedig úgy jött, hogy amikor ideköltöztünk a férjemmel, hogy családot alapítsunk, a férjem felvetette, ugyan miért ne lehetne itt is egy rudas iskola. Így ez már a harmadik hely.

Azért is kérdeztem, mert úgy vettem észre, hogy Strasbourg nem a rúdiskolák mekkája. Keresgéltem a neten, és mindössze kettőt találtam. Első blikkre nekem nem úgy tűnik, mintha itt annyira népszerű lenne a rudazás. Nem volt ez egy kockázatos vállalkozás?

Annyira nem aggódtam emiatt, hiszen már évek óta benne voltam ebben a világban, ráadásul amikor felmerült ez az ötlet, akkor már elég ismert voltam a tévéműsoraim miatt. Meg, ugye volt már két másik iskolám két másik országban, szóval én nem láttam semmi kockázatot benne.

Egyébként mi az, amit elsősorban érdekel Téged: a rúdtánc vagy a rúdsport?

Az iskoláimat Polearts névre szoktam keresztelni, ezzel is érzékeltetve, hogy engem inkább a művészi oldala érdekel a rudazásnak.

Mit jelent számodra a művészet a rúdtáncban?

A kreativitást, amellyel történeteket mesélsz el a rúdon. Inkább szóljon egy produkció a show-ról, mint a gimnasztikáról. Persze lenyűgöző, amit a sportolók csinálnak! Elképesztő, hogy milyen trükköket mutatnak be a rúdon, hogy milyen erőteljes mutatványokra képesek. De az a része nem én vagyok.

Ha már ezt említetted, akkor hadd mondjam el, hogy nekem az tűnt fel a különféle rudas produkciók között, hogy amikor valaki fent van a rúdon, ott hihetetlen dolgokat művel. Megy ott mindenféle varázslás, de aztán a két rúd között, a talajon már sokszor elfogy a tudomány, és gyakran nagyon egyszerűek a mozdulatsorok.

Olyanok, amelyeket már ezerszer láttál. Vagy még többször. Nekem annak idején annyival azért könnyebb volt a helyzetem, hogy én alapvetően színészetet tanultam, be is kerültem egy társulatba, amellyel turnéztam is sokfelé, és ahol kisebb és nagyobb szerepeket egyaránt osztottak rám. Aztán 10 évig tornáztam is. A rúdtánc számomra pont ezek metszéspontja. A Cirque du Soleil jut eszembe, akik szintén vegyítik ezeket a területeket: elmesélnek egy történetet, ezzel elrepítenek egy másik világba. És nem hagynak hidegen. Sírhatsz, nevethetsz közben. Na, ez a lényeg, és erről szól a rúd is! Nem a sportról és nem a fitneszről. Én már csak tudom, hiszen testépítőként is versenyeztem, fitneszbajnok is voltam. De az teljesen más. A rúd, az a művészetről szól.

Az élet olyan sok területén kipróbálhattad magad, színészkedhettél, sportolhattál, tévézhettél. Mégis hogyan jelent meg a rúd az életedben? Miért volt erre szükséged?

Az egész ott kezdődött, hogy éppen viszonylag friss anyuka voltam. Abban az értelemben, hogy csupán 3 éves volt a kisfiam. Otthon unatkoztam, az anyaságon kívül semmilyen más szerepem nem volt. Óvodába menni, játszótérre menni, aztán hazamenni, és csinálni ezeket az anyás dolgokat. Ez volt. Nem túl izgalmas. Aztán az egyik barátom szólt, hogy menjek el vele és nézzek meg egy rudas workshopot, mert jó móka.

Jó móka? Ha jól tudom, akkor egyáltalán nem az.

Persze, hogy nem. Nagyon is kemény. De akkoriban én még ezt nem tudtam. Úgyhogy a móka kedvéért mentem el. Ez volt az első alkalom, amikor találkoztam a rúddal.

Aztán kipróbáltad.

Ki bizony!

És?

Utáltam. A workshop két órás volt. Hazamentem, és tele voltam kék foltokkal. Mindenhol. Egy hétig fájt mindenem. Mondtam is a barátomnak, hogy ez tiszta hülyeség és soha többé nem csinálom. Utáltam. De nagyon. Viszont, aki tartotta a workshopot, nagyon megkedvelt engem. Látta, hogy van tehetségem a rúdhoz. Írt nekem Facebook-on. Kérdezte, hogy miért nem mentem újra edzésre. Visszaírtam neki, hogy azért, mert ez baromság, csak az idióták csinálnak ilyesmit. Ráadásul nekem van egy fiam, vele kell foglalkoznom, nem érek rá ilyesmire. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy visszamenjek. Olyannyira, hogy egy héttel később újra rám írt. Akkor már azzal jött, hogy oktatókra van szüksége és szerinte én nagyon jó lennék.

Úgy, hogy életedben nem voltál még a rúdon?

Gondolom, azt szúrta ki, hogy előtte 10 évig tornáztam. Hidd el, hogy nekem ez még így sem jött át. A lényeg, hogy sokáig ment még ez a huzavona, aztán egyszer csak nem bírta tovább, és azt írta, hogyha visszamegyek, akkor kiképez engem oktatóvá. Ingyen. Azért, mert ő hisz abban, hogy nekem ezt kell csinálnom. Ekkor azt gondoltam magamban, hogy oké, itt vagyok fiatal anyukaként, jól jönne a pénz, amúgy is valami új dologba szerettem volna fogni, hát itt van, az ajtómon kopogtat éppen. Úgyhogy visszamentem hozzá. Két éven át ő volt a mentorom.

Ezek után hogy jött az első stúdió?

Első lépésben még nem volt pénzem egy saját stúdióra, csupán egy saját rúdra. Amit aztán időnként felállítottam egy edzőteremben, ahol dolgoztam. Mások meg látták, hogy mit csinálok és egyre többen kezdték el kérdezgetni, hogy mi is ez tulajdonképpen. Rövid időn belül 3-4 lány is elkezdett forgolódni körülöttem, ők is szerették volna megtanulni a trükköket. Én pedig úgy voltam vele, hogy miért ne; megmutogattam nekik, hogy mit hogyan lehet. Nemsokára maga a főnököm mondta azt, hogy szerinte akár még pénzt is kérhetnék ezért, hiszen egyre többen találták érdekesnek a rudat. A főnököm pedig elkezdett pénzt kérni azért, hogy rendszeresen ott tarthattam az edzéseket. Úgy voltam vele, hogy ez teljesen rendben van - én is kapok egy kis pénzt és ő is. Nemsokára összejött annyi, hogy tudtam venni még 3 rudat, amelyeken aztán még több lányt edzhettem és így még többet kerestem. Nem is rossz - gondoltam magamban. Aztán amikor már 6 rudam volt és minden este 4 különböző órát tartottam, akkor össze is gyűlt annyi pénz, hogy megnyithattam a saját stúdiómat.

Így született a svájci stúdió, na de aztán volt még egy német is…

Ó, az is nagyon egyszerű volt! Sokan jártak hozzám Freiburgból, ami kb. háromnegyed órára van Baseltől, ahol az első stúdiót nyitottam. Egyre többen mondogatták, hogy sok ez az állandó autózás nekik, szóval arra gondoltam, hogy miért ne csinálhatnánk egy stúdiót Németországban is? Ez volt az eddigi legjobb döntésem. Elképesztő siker volt, és mind a mai napig az. Fogalmam sincs, miért. Őrület, ami ott megy. Ráadásul Freiburgban ez az egyetlen stúdió.

Mi a helyzet a versenyekkel? Indulsz még?

Már nem nagyon. Sokszor indultam, sokszor nyertem is, de ma már nem érdekel annyira. Nem látom értelmét annak, hogy 20 éves lányokkal mérkőzzem meg, miközben én már 33 vagyok. Nyilván egy 20 éves lány sokkal dinamikusabban mozog, és sokkal ügyesebben tud trükközni. Lehet, hogy nincs meg még ugyanaz a kisugárzása, mint nekem. De nem ez számít egy versenyen, hanem a trükkök. Ez az őrület meg már távol áll tőlem, hát öreg vagyok én már ehhez. Nem mondom egyébként, hogy ez rendben van így. Nem ártana kitalálni, hogy a régi sztárok, mint én is hogy tudnánk a rúd közelében maradni. Hiszen sok helyen mi tettük le az alapokat. Azok, akik most mindenféle elemmel trükköznek, azért tudják ezt megtenni, mert mi megtanítottuk őket. Mert keményen dolgoztunk azon, hogy a rudazás egy népszerű mozgásforma legyen. Szóval, ha lenne esetleg egy olyan verseny, ahol hasonló korú lányokkal mérkőzhetnék meg, az érdekelne.

Téged is megtaláltak már az előítéletek a rúddal kapcsolatban?

Ahogy mondtam, én ezt eleve nem sportnak, meg táncnak, hanem művészetnek tartom. Ami persze lehet szexi anélkül, hogy közönségessé válna. Ez nagyon fontos.

Párizsban rendeznek nemsokára egy olyan rúdversenyt, ahol a művészi vonal mellett lesz majd egy olyan kategória is, ahol a szexiségen van a hangsúly, és akár félmeztelenül is tekereghetnek a lányok a rúdon. Erről mi a véleményed?

Mindenfélét csináltam én már, így például ilyesmit is. Felléptem férfiakkal, felléptem lányokkal, cirkuszban és versenyen. Hosszú ideje benne vagyok már. Régóta ismerek már szinte mindenkit, aki számít. Mindent kipróbáltam, és szeretek is mindent. Elmennék arra a párizsi versenyre, meg is nézném a szexi topless produkciókat, de én nem csinálnám. Én más utat választottam. Nem táncolnék félmeztelenül. Bocs. Ugyanakkor nem mondom, hogy lebecsülném azokat, akik ezt csinálják. Ez sem könnyű! Nézzük csak meg az ausztrál lányokat, akik néha túlzásba is viszik a szexit. Az is baromi kemény, amit ők csinálnak.

Szerinted mi az érdekes a rúdban?

Számomra azok a lányok teszik érdekessé, akikkel találkoztam a rudazás kapcsán, meg a visszajelzések, amelyeket kaptam. És ez mások számára is hasznos lehet. Mármint a visszajelzések. Hiszen sokat segít a rúdsport vagy a rúdtánc abban, hogy nőiesebbnek érezzük magunkat, jobb legyen a közérzetünk, jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Segít a tükörbe nézni. Meg hát menő dolgokat lehet csinálni, amik mások számára is izgalmasak.  A rúdstúdió egy olyan hely, ahol mi, nők egymás között lehetünk. Sírhatunk, nevethetünk, nem kell szégyenkeznünk. Vegasról azt szokták mondani, hogy ami ott történik, az ott is marad. Ugyanez igaz egy rúdstúdióra is. Egy kis női birodalom, ahol keményen edzhetsz, de szomorkodhatsz is, ha jól esik, valaki úgyis meghallgat. Ez szerintem szuper. 

Sammy egyik produkcióját a 2012-es Supertalentből itt nézhetitek meg:

Szerző: HV