28.
Nálam jobban senki sem szeretheti a macaront! - interjú Lolo Hilsummal
Laurence Hilsum (közismertebb nevén Lolo) Budapesten zsűrizik és tanít a hétvégén. A kortárs táncművészként indult, Pole Art bajnok parisienne-t rudas pályájának érdekes – és helyenként meghökkentő – pillanatairól faggattuk. Meg még sok másról, például a macaronokról.
Laurence Hilsum (közismertebb nevén Lolo) Budapesten zsűrizik és tanít a hétvégén. A kortárs táncművészként indult, Pole Art bajnok parisienne-t rudas pályájának érdekes – és helyenként meghökkentő – pillanatairól faggattuk. Meg még sok másról, például a macaronokról.
Loloval közvetlenül Budapestre érkezése után találkozunk a szállodában. Bár alig pár perccel előttem érkezik, fáradtságnak nyoma sincs rajta, kedélyesen fogad. Csak úgy sugárzik.
Lolo budapesti látogatásának oka az, hogy bíróként fog részt venni a vasárnap megrendezésre kerülő Artistic Pole versenyen. „Nem tudom még, milyen bíró leszek”, feleli a kérdésemre. Mikor megemlítem neki, hogy kik lesznek még a zsűriben, érdeklődően figyel. „Illuzionista is lesz?” Láthatóan ez őt is meglepi. Majd egy bizonyos név hallatán felkapja a fejét, és a laptopjához hajol, hogy beazonosítsa az illetőt. „Igen, vele már találkoztam” – idézi fel egykori emlékeit.
Lolonak egyébként nem ez az első útja hazánkba. 2011-ben a World Pole Sport Championship világbajnokság idején már járt itt. Azóta azonban hosszú idő telt el. Az elmúlt pár évben vele is rengeteg dolog történt: például Pole Art bajnokságot nyert 2010-ben. „Egy rendkívül tehetséges, ám kissé alternatív, kortárs táncban járatos koreográfus sráccal dolgoztam együtt, aki helyenként olyan utasításokat adott, mint például „most képzeld magad denevérnek, amint beleszürcsöl egy nedvdús gyümölcsbe”… na, ez egy picit sok volt. Úgyhogy az utolsó héten jó pár elemet kidobtam a koreómból. Ami maradt, azzal pedig sikerült megnyerni a Pole Art-ot 2010-ben. Azt a koreográfiámat nagyon szerettem. Meg a 2012-eset, a medúzásat is. A 2013-as inkább csak egy kísérlet volt.”
De vajon Lolot mi motiválta, hogy 2004-ben, mikor még szinte senki nem hallott a rúdtáncról Európában, elkezdjen rudazni? „Ez inkább szükség volt, semmint saját ötlet. Éppen kortárs jazz tánc szakon tanultam, és a fitneszteremben, ahol a sulin kívül órákat tartottam, megismertem egy lányt. Ő gogo táncos volt, és fűzött, hogy tartsak vele a hétvégi munkákra. Mondtam, hogy ez nem az én stílusom, ráadásul rövid a hajam, és melleim sincsenek igazán, konkrétan oldalról teljesen deszka vagyok. Nem baj, csak gyere el, és csináld azt, amit tudsz! Úgyhogy rávett. Elmentem, és láttam, hogy van ott egy hatalmas mellű lány (már a neve is árulkodó volt: Amore) felfújt szájjal, aki szabályosan vonaglott a pulton. Ez nem fog menni – gondoltam. Úgyhogy inkább csináltam, amit tudtam: pár piruettet, aztán bele a spárgába, hiszen már akkor is rendkívül hajlékony voltam! Ez nagyon tetszett az embereknek.”
A hellyel mindössze egy probléma volt: csak egy rúd volt benne. Ráadásul azt sem egészen a céljának megfelelően használták: a három lány, aki éppen a színpadon volt, gyakorlatilag felváltva támasztotta. A tulajdonos a lányok mozgásából egy idő után úgy ítélte meg, Lolonak áll legjobban a rúd, így ő maradhatott mellette állandó jelleggel. „Mivel nem igazán mozogtam otthonosan magas sarkúban, ezért külön örültem ennek a döntésnek: legalább valami fix volt a közelemben. Később pedig már úgy éreztem, meg is kell szolgálnom ezt az előnyt, hiszen a lányok elég féltékenyek voltak rám, amiért én kaptam a rudat. Így kezdtem el különféle trükköket nézegetni, hogy legalább fejlesszem magam.”
A „nagy áttörést” végül az hozta meg, hogy ugyanezen a helyen meglátta egy klubtulajdonos, akinek volt egy sztriptíz bárja, és elhívta Lolot, hogy tartson ott rúdtánc órákat a felesége által nyitott stúdióban, napközben. Ez volt a Pink.
„Elég érdekes volt: általában éppen egy kicsivel jártam a tanítványok előtt. Viszont mindig is nagyon érdekeltek az új figurák, és magamtól is szerettem kitalálni, mi hogyan áll össze, mi a trükkje, kinél hol a hiba, így nagyon élveztem a tanítást. Nekem olyan ez, mint egy játék: minél hamarabb rá kell jönni, miért nem működik valami. Ezt a mai napig nagyon élvezem.”
Mint ahogy azt is, hogy közösséget épít, immár saját iskolájában, a párizsi Pole & Dance stúdióban is. „Arra nevelem a tanítványaimat, hogy ne csak magukkal legyenek elfoglalva, hanem segítsenek a másiknak is. Így nem csak magukra irányul a figyelmük. Azt is fontosnak tartom, hogy akik hozzám járnak, azoknak a testükkel együtt a lelkük is fejlődjön.”
Az órákon a komplexitás más módon is szerepet kap: tanítványai a rúdtánc mellett táncos képzést is kapnak. „Folyamatosan mondom nekik az egyes táncelemek neveit, hogy így is jobban rögzüljön bennük egy-egy figura. Nálunk nincs külön táncos óra: minden rúd óra részét képezi a tánc, és minden egyes táncos elemnek ugyanakkora figyelmet szentelünk, mintha rudas trükk lenne.”
Az összhang és a teljesség érzete versenybíróként is kiemelt szempontot játszik nála: „Nem a trükkök a fontosak, hanem hogy minden egyes mozdulatnak legyen értelme. Egy-egy kézmozdulat vagy arckifejezés sokszor többet számít a legnehezebb trükknél is. Fontos az is, hogy a technika és a művészet helyes arányban legyen elegyítve. Ha mindez megvan, akkor abból csak jó dolog sülhet ki.”
És hogy mire fog figyelni majd a versenyen? Elsősorban arra, hogy a zenével mennyire mozog összhangban a versenyző, illetve a megformált karakter és a trükkök egyediségére. „Nem kérek több Roxane-t, már így is rengeteget láttam belőlük. Annyi jó ötlet van még: aki eredeti akar lenni, keressen mást! És főleg ne utánozzon! Oonával is megtörtént már, velem is, hogy valaki szinte szó szerint lemásolta a koreográfiánkat, de még a zenénket is...” – értetlenkedik a legutóbbi Pole Art France történéseinek kapcsán.
Az egyéniség egyébként szerinte legtöbbször nem is tudásszinttől függ: „Sokszor azt látom, hogy a kezdők attól való félelmükben, hogy alacsonyabb szintű technikai tudásuk miatt nevetségessé válhatnak, túlteljesítenek, és a végén ők viszik el a show-t.”
A show-t, ami számára talán a legfontosabb, hiszen ő a rúdtáncban még mindig elsősorban a művészetet látja. Ennek a kötöttségektől mentes önkifejezésnek ad teret februári versenye, a Pole Theatre Paris [amire december 7-ig még lehet jelentkezni - a szerk.], ahol olyan nevek fognak zsűrizni, mint például Bendy Kate, Hanka Venselaar, Lisette & Terry és Natasha Wang. Itt nincsenek kötelező elemek, minden szabadon választható. Egy a lényeg: kifejező legyen. Négy kategóriában indulhatnak a jelöltek: Sexy, Art, Drama, Comedy. "A comedy a legnehezebb", állítja. Ott kell a legjobbnak lenni. "A művészi jellegű rúdversenyeken sokszor egyoldalúan, szinte sokkolóan hatnak az érzelmekre: drogosokat, lelőtt katonákat alakítanak - mi azt szeretnénk, hogy a versenyzők sokféle érzelmet mozgassanak meg bennünk."
Ezzel zárjuk beszélgetésünket. Kifelé menet még tekintetem a LaDurée [a világ egyik leghíresebb macaron gyártója - a szerk.] díszdobozára esik. Megemlítem neki, hogy személyes kedvencem. Lolo tiltakozik, szerinte nála jobban senki nem szeretheti a LaDurée macaronokat. Majd lelkesen elmagyarázza, hogy általában annyit vesz belőlük, ahány órás a repülőút. Most három volt, de a nagy izgalmakra tekintettel kivételesen kétszer annyit vett belőlük. Ez összesen hat, viszont a pontos repülési idő 3:10 perc, ami nyilván már felfelé kerekítődik, így lesz belőle nyolc, de hát az már gyakorlatilag egy tízes doboz. Egyet pedig ajándékba kapott a boltban. Jót mosolygok ezen az okfejtésen, és jóízűen elmajszolom a felkínált macaronok legjobbikát: a pisztáciásat.
Szerző: VE