29.
"Olykor teljes képtelenségnek tűnt, hogy ebből bármi értelmes lesz" - OonaK Pole Camp #2
Mostanság divat a külföldi rudasok körében, hogy a nyaralásukat egybekötik egy-egy egzotikusabb helyre szervezett edzőtáborral. Bár ezek ára igen borsos, az ott felsorakoztatott oktatók neve bőven kompenzál mindezért. Cikkünkben az idén először rendezett OonaK Pole Camp #2-be kukkanthatunk bele az egyik szerencsés résztvevő, Holler-Rácz Barbara szemszögéből, aki 4 hosszú napon keresztül nem kisebb nevekkel edzett, mint Oona Kivelä, Marlo Fisken és Yvonne Smink.
Születésnapomra a férjemtől és a barátaimtól az OonaK Camp-et kaptam ajándékba. Az örömöm határtalan volt, tudtam, hogy 4 különleges nap áll előttem. Aki rudazik, az el tudja képzelni, hogy milyen fergeteges lehet 4 nap, amikor annyit rudazhat, amennyit csak akar, szinte minden perc csak a rúd körül forog, és nem kell magyarázkodni senkinek az elvakultság miatt, majd ezt a csodás elképzelést fűszerezze meg azzal, hogy a világ legjobbjai tartják az órákat…
Az OonaK Camp#2 az art jegyében zajlott, nem a trükkökön volt a hangsúly, hanem a kivitelezésen, az önkifejezésen, az emóciókon. Oona Kivelä, Yvonne Smink, Marlo Fisken és Jon Yuen tanítottak minket. Egy nap 3 óránk volt, az edzések időtartama összesen így naponta körülbelül 7 órát tett ki.
Június 21-én kezdődött a tábor, én 20-án érkeztem Helsinkibe. Rendkívül jó érzés volt, hogy értem jöttek a reptérre. Igen, Oona autójában ültem, már ettől majd kiugrott a szívem a helyéről. Elfoglaltam a szállást, megnéztem, hogy hol lesz a másnapi edzés helyszíne, és totális izgalomban vártam, hogy felvirradjon a következő nap.
Sajnos az idő olyan rosszra fordult - esett az eső, fújt a szél, és alapvetően amúgy is csak körülbelül 16 fok volt, - hogy a helyszínt áthelyezték (kültéren lett volna számos edzésünk), mindössze 5 perc gyalogos távolságra az eredeti bázistól. 9 fővel indult a Camp, de minden nap jöttek és mentek is emberek. Emlékeim szerint 11 fő volt a maximális létszám, ami roppant jó, hiszen ennyi emberre még bőven tud figyelni az oktató, és kényelmesen elférünk. Többségében finnek voltak a résztvevők, de akadt horvát meg olasz lány is - és hát ugyebár én, Magyarországról.
Az első találkozás Oonával fergeteges volt, emlékezett rám, örült nekem, megölelt és hangosan kiabálta, hogy nekem vannak a legjobb barátaim és férjem a világon… és tényleg. :)
Az első óránk Yvonne Smink-kel volt, külön erre az alkalomra készített egy koreográfiát nekünk. A szokásos Yvonne stílusban, nem éppen egy örömtől repkedő, könnyed koreográfia volt, már a zenének is súlya volt. Nem kellett őt mindenben tökéletesen utánozni, lehetett változtatni itt-ott, ha szükségesnek érezted - ha a szíved úgy diktálta, úgymond. A teljes tábor ideje alatt sokat beszélt arról az útról, ahogyan ő az érzelmeit koreográfiává formálja, módszereket, tippeket és személyes dolgokat is megosztott velünk. Azért, amikor támasztod a rudat és hallgatod, ahogyan Yvonne Smink a lelkéből beszél, és nyílt szívvel megosztja azt, ahogyan ő dolgozik…. az rendkívül inspiráló élmény. Én kifejezetten megtisztelve éreztem magamat, valamint szerencsés embernek is, hogy ennek részese lehetek, és valóban betekintést kapok Yvonne műhelytitkaiba.
Marlo Fisken órája volt a következő. A floorwork órák egy másik helyszínen voltak. Aki részt vett már Marlo workshop-on, tudhatja, hogy érdekes stílusa van, visszafogott, kissé mintha titokzatos lenne az egész lénye. Most is ezt tapasztaltam, de napról napra oldottabbá vált. Különös, hogy mennyire hasznosak voltak az órái. Kiváltképp azért, mert részemről egyre nagyobb az igény, hogy a két rúd közti utat ne kényszermozdulatokkal tegyem meg, vagyis hogy ’át kell mennem innen oda, na és akkor ezt oldjuk meg valahogy’. Ezeken az órákon megtanultuk tartalmassá tenni ezeket a szakaszokat a koreográfiákban. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy kaptunk egy sémát és kész, sokkal inkább módszereket tanultunk, kapukat nyitottunk, majd önmagunkra hagyatkoztunk a megoldások megtalálásában.
Aztán egy higanyember, Jon Yuen tartott nekünk órát, nehéz őt jellemezni… likvid mozgást, testsúly-áthelyezési módszereket és különös képtelenségeket tanított nekünk. Na de…. az óra elején felbukkant Anna-Maija Nyman, és attól fogva köztünk, tanulók közt volt a tábor teljes időtartama alatt. Elég érdekes élmény volt. De még koránt sincs vége a sornak, ugyanis betoppant Kenneth Kao, azaz a Pole Ninja, és ő csatlakozott hozzánk. Visszatérve Jon óráihoz, sokat nevettünk a nyomorultságunkon, mondhatni jelentős különbség volt az általa mutatott és általunk végrehajtott gyakorlatok közt. Az összes órája rendkívül kreatív volt, olyan módszereket mutatott, amiről elsőre teljes képtelenségnek tűnt, hogy ebből bármi értelmes lesz, aztán mégis.
Oona, hát igen, Oona. Az a dinamika, az a szuggesztív stílus, az a sokszínűség és erő, ami minden mozdulatában benne van, amint rúdhoz ér, csakis őt jellemzi. Számomra mindig is a no 1 rudas lesz a világon, és most oktatóként is levett a lábamról. Nagyon sok útmutatást adott a jövőre vonatkozóan, megtanította korábbi koreográfiájának ikonikus részeit, nyitott könyvként jött el minden órára. Készült egy közös videó is vele, amelyiken az egyik korábbi koreográfiájának egy részletét táncoljuk el. Hát mit is mondhatnék…. ? Oonával együtt táncolni? Kell ennél több?
A második napon kaptunk egy szponzori ajándékcsomagot. Elképesztő dolgok voltak benne, egy Paradise Chick tapadós nadrág, csupa egészséges finomság, Lunette menstruációs kehely, Mighty Grip cuccok és még sorolhatnám. Elég frankó volt, mondhatni.
Az összes többi nap is hasonlóan alakult az órák beosztását tekintve, mindig mindent pontosan tudtunk, hogy mikor hol kell lennünk, milyen felszerelésre van szükségünk (volt, hogy külön kérték, hogy tapadós nadrágban menjünk, vagy legyen rajtunk cipő). Esténként volt közös vacsora, szauna szeánsz, beszélgetés kifulladásig.
Tanultunk folyékony mozgást a rúdon, utánoztunk állatokat, koreográfiákat dolgoztunk ki, forogtunk két órán át szakadatlanul, próbáltunk önmagunk mélyéről felhozott érzéseket mozdulattá formálni, szabálytalan és ronda dolgokat csinálni, megoldottunk egyszerűnek tűnő, ámde roppant nehéz rudas feladatokat a kreativitás jegyében, még fogócskáztunk is… mindent összevetve naponta rájöttem arra, hogy imádom ezt csinálni, hálát éreztem, hogy rátaláltam erre a csodás mozgásformára, és tisztán örömből csináltam 4 teljes napig. Voltak tökéletes pillanatok, amikor összefutottak a könnycseppek a szememben, tomboltak bennem a legjobb érzések.
Az egész táborra jellemző volt a tökéletes szervezés, az állandó kommunikáció a résztvevők és a szervezők közt, a magas színvonal mindenben. Minden nap volt egy asszisztens, aki tulajdonképpen leste a gondolatainkat, kísért minket a helyszínek közt, minden kérdésre tudta a választ, odafigyelt a részletekre, és így gondtalanná tette a napjainkat.
A tábor órái egymásra épültek nemcsak oktatónként, hanem összességében is, koncepció, átgondoltság, visszacsatolás… ahogyan kell, egyszóval tökéletes volt. Legtöbbször a trénerek is részt vettek egymás óráin, tehát pontosan tudták, hogyan haladunk, és volt idejük megfigyelni a tanulókat, így amikor megkérdeztük őket önmagunkról, akkor valóban tudtak válaszolni. Személyesen is közel lehetett kerülni hozzájuk, szívesen válaszoltak bármilyen kérdésre, nem zárkóztak el semmi elől. Egyszerűen át akarták adni a tudást.
Olyan mennyiségű információt kaptam nap mint nap és annyi inger ért, hogy esténként felmondtam hangrögzítőre a gondolataimat. Sokat sírtam, ami engem is meglepett, de olyan, de olyan szerencsésnek éreztem magamat, hogy ott lehetek, hogy az én szemembe nézve beszél például Oona érzelmek és mozdulatok egymásra hangolásáról, megdicsér Yvonne, irányítja a íveimet Marlo és Jon bólogat, amikor a floorwork-ömet nézi.
Az utolsó óránk Oonával volt, életem egyik legjobb rudas órája. Az egész a párbajozásra épült, az önfeledt és tökéletlenül tökéletes improvizációra. Sokféle zenére, sokféle irányított feladaton belül szabadon lehetett bármit csinálni. Nem volt jó vagy rossz megoldás, sőt, nem volt megoldás. Csak érzésből kellett csinálni mindent. Fergeteges volt a hangulat, Oona szinte az egész órát végig sikítozta, kiabálta és örömködött szakadatlanul. Az óra végén Oona két csapatra osztott minket, „te ide állsz, te oda”, és párbajoznunk kellett egymás ellen. Mindig volt apró megkötés, hogy minek kell szerepelnie a körülbelül 1 perces improvizációkban, de azon túl totál freestyle mindenféle zenére, Michael Jackson-tól Vivaldi-n át széles volt a repertoár. Aztán azon kaptam magam, hogy a sorban a másik oldalon Yvonne Smink áll, ő lesz a következő, és vele szemben én…. és megtörtént, párbajoztam két kört is Yvonne-nal. Régen voltam már ennyire önfeledt a rúdnál, toltam, ami csak jött, nem gondolkodtam, csak táncoltam és rudaztam. Oona sikított néhány lépésre tőlünk, a csapattársak szurkoltak a saját párbajozójuknak, a zene dübörgött, én pedig szárnyaltam. Olyan felvillanyozott lettem, hogy jónéhány órával később a reptéren még mindig bennem volt a boogie. :) Yvonne megtisztelt azzal, hogy nem vett félvállról, ő is odatette magát rendesen. Fergeteges volt.
Hatalmas élményhalmazzal jöttem haza, hosszú idő lesz, mire feldolgozom és magamba dolgozom a Helsinkiben kapott tudáscsomagot. Pláne idő lesz, mire ez viszontlátható lesz a munkámon. De szokás mondani, hogy az út a legjobb része mindennek, nem a cél elérése. És én most éppen ezen az úton vagyok, és jelentem, valóban elképesztően jó érzés.
Azt hiszem ezek után nem meglepetés senkinek, hogy várom már az OonaK Camp#3-at.
Szerző: Holler-Rácz Barbara