17.
"A versenyvideóimat csak jóval később vagyok képes tiszta fejjel visszanézni" - interjú Rafaela Montanaroval
Cukortündér, Fekete hattyú és Operaház fantomja koreográfiáival már számtalanszor felrobbantotta a nézőteret. Nemcsak precíz, hanem szórakoztató is, és nem hibázik. Többszörös rúdsport világbajnok, az Amerikai Egyesült Államok szintén többszörös nemzeti bajnoka, és a POSA VB egyik dobogós várományosa. Ki is ő? Rafaela Montanaroval beszélgettünk.
Hogyan indult a rudas karriered?
2009-ben kezdődött minden, amikor egy főiskolai projekthez kerestem cirkuszi anyagot. Ekkor jött szembe Felix Cane 2006-os Miss Pole Dance Australia előadása. A mai napig emlékszem, hol voltam éppen akkor, és hogy milyen hatással volt rám. Teljesen odáig voltam! Azt gondoltam, ezt én is képes vagyok megtanulni. A következő feladat az volt, hogy találjak egy megfelelő rúdtánc-oktatót. Na, ez már nagyobb kihívásnak bizonyult, 5 hónapig kellett keresnem.
Emlékeim szerint tornászként kezdted a pályádat. Ez mennyiben segített téged a későbbiekben?
Igen, valóban tornász voltam. Korán kezdtem és korán is hagytam ott: 3-12 éves korom között tornáztam. A rövidsége ellenére azonban ez egy nagyon is intenzív és jelentőségteljes időszaka volt az életemnek, mivel ezáltal váltam azzá, aki most vagyok, minden pozitívumával és negatívumával együtt. A torna a nyilvánvaló alapokon túl (erő, hajlékonyság, koordináció) belém nevelt egyfajta hozzáállást is, ami igen hasznosnak bizonyul azóta is. Sportolóként – különösen gyerekként – hamar megtanultuk, hogyan kezeljük a fájdalmat, a stresszt, a hosszú edzéseket; gyakorlatilag hamarabb, mint hogy buszt vezetni tanulunk (nevet). Megtanultam edzeni, illetve azt, miként sajátítsak el olyan elemeket, melyeket az edzőm nem tud nekem megtanítani. Megtanultam, hogy a kemény munka mindig kifizetődő, úgyszintén hinni magamban, célokat kitűzni a jövőre nézve és azokat elérni.
Próbáltál más sportokat is a tornán és a rúdsporton kívül?
Igen, tipikusan furcsa sportokat. 2006-ban a brazil kung-fu csapat tagja voltam, egy ideig rúdugrással is foglalkoztam, végül egy artistaképzőben kötöttem ki. Sőt, 2002-2003-ban kifejezetten utaztam Franciaországba, hogy még több tudást szedjek ezen a területen magamra.
A tánctudásodat is ekkor alapoztad meg?
Igen. Mikor még tornáztam, heti háromszor-négyszer voltak balett óráink is. Azokat nagyon élveztem! Miután a tornát abbahagytam, elkezdtem jazz és kortárs tánc órákra járni. Teljesen odáig vagyok értük!
Egy-egy versenyre mennyit szoktál készülni?
Attól függ, éppen milyen szakaszban vagyok. Egy órát biztosan kardiózom minden nap. Az alapozás időszakában (ami inkább kondicionál) heti 4-5 alkalommal edzem napi 4-5 órát. A felkészítő időszakban heti 5 alkalommal edzem napi 4 órát. Közvetlenül a versenyek előtt pedig heti 6 alkalommal napi 2-3 órát.
Ki segít a felkészülésben?
Az egész családom be van vonva (nevet). Leginkább a vőlegényem, Robby motivál. Nélküle soha nem lennék képes minderre. Anyukám szintén sokat segít: ő annak idején tornász edző volt, bármiben tud asszisztálni. Mostanság, hogy színészekkel foglalkozik, a színpadi kifejezőkészség tekintetében is sok hasznosat tud mondani.
Fejben is készülsz egy-egy versenyre?
Abszolút! Van egy sportpszichológusom, és azért így egészen más minden. Miután minden fejben dől el, pusztán az testi erő kevés a nyeréshez.
És mi a helyzet a táplálkozással, az mennyire tudatos?
Természetesen arra is figyelek, van egy brazil tanácsadóm: amit ő mond, az szentírás számomra. Mivel ő még mindig Brazíliában él, azért online szoktunk értekezni. A táplálkozást – vagyis azt, hogy mit eszünk - szeretem párhuzamba vonni azzal, hogy milyen üzemanyagot töltünk a kocsinkba. A jó üzemanyag messzebbre visz, egyúttal biztosítja, hogy minden részünk jobban működjön.
Szoktad az előadásaidat vagy az edzéseidet videón elemezni?
Persze! Ez teszi ki az edzéseim felét! (nevet) A versenyvideóimat azonban csak egy bizonyos idő elteltével vagyok képes tiszta fejjel nézni. Amikor még nagyon benne vagyok érzelmileg, akkor azért nehéz tisztán látni, és azt gondolom, minden pocsék volt.
Egyébként mire gondolsz, mielőtt színpadra lépsz?
Arra, hogy „Menni fog, Rafa.” Hihetetlen, hogy a gondolataink mennyire befolyásolják, amit cselekszünk. Simán meg lehet tanulni úgy gondolkodni, hogy az inkább segítsen bennünket.
Számodra most mi a legnagyobb motiváció?
Hogy folyamatosan képes legyek a saját határaimat tovább tágítani, és minden egyes nap jobb legyek, mint előző nap voltam. Új dolgokat tanulni, tökéletesíteni a technikámat, és ezáltal reményeim szerint inspirálni másokat.
Melyik teljesítményedre vagy a legbüszkébb?
Büszke vagyok arra, hogy az evészavarom megszűnőben van. Mikor még tornász voltam, ez mindig egy központi kérdés volt, felnőttkoromban meg egyenesen szorongási forrássá vált. Ettől bűntudatom lett és lehangolttá váltam, amitől persze még többet ettem. A mostani terapeutámmal úgy tűnik, végre megszabadulok mindettől.
Mire számítasz a POSA világbajnokság kapcsán?
Azt gondolom, hogy ez egy nagyszabású rendezvény lesz, ami csak a rúdsportnak lesz szentelve. Mindig megtisztelve érzem magam a POSA által szervezett versenyeken. Mindig nagyon ügyelnek arra, hogy elég információ álljon rendelkezésünkre, és törődnek a versenyzőkkel.
Van olyan álmod, ami még nem vált valóra?
Szeretném, ha a rúdsport versenyek egy nagyobb rendszer részeivé válnának, a sportolókat neves márkák szponzorálnák, és a szövetségeknek lenne elég pénzük a sportolók és az edzők támogatására. Ja, igen, és még a Rainbow Marchenko (nevet). Bár az valószínűleg már tényleg csak álom marad.
Szerző: VE