01.
"Mertem nagyot álmodni" - interjú Pirner Almával
Volt egyszer egy álmodozó, naív leányzó, aki egy sokak által reménytelennek tűnő projektbe vágott: elsőként nyitott itthon rúdtánc stúdiót. Ráadásul azokban az időkben, amikor a rúdtánc egyet jelentett azzal, hogy a különféle bárok asztalain vonagló lányoknak némi papírpénzt tuszkolnak a bugyijába. Talán nem csoda, hogy a festői Blahán lévő egykori helyiség sokáig érintetlen maradt. Majd egy éven át szinte senki más nem járt ott, csak maga a tulajdonos, aki mára az egyik legismertebb név lett a szakmában. Pirner Almával beszélgettünk múlt héten megjelent Rúdtánc című új könyvéről.
Milyen érzés könyvet dedikálni?
Nagyon jó! Ez az első könyvem és remélem, hogy nem az utolsó. Örülök, hogy ennyien kíváncsiak voltak a könyvemre!
Amikor a kezdetekben ott voltál egyedül abban a kis 40 négyzetméteres lakásban, amelyet – igen találó módon – boutique stúdiónak neveztél, akkor gondoltad volna, hogy egyszer talán sorban állnak azért, hogy dedikáltassák veled a könyvedet?
Reméltem. Amikor ugyanis ezt az egészet elkezdtem, akkor azért volt előttem egy cél: hová is szeretnék eljutni és mennyire szeretném, hogy kinője magát az elképzelésem (például saját stúdiók és versenyek formájában). Szokás mondani, hogy merj nagyot álmodni, én pedig már akkor is mertem. Nem tudtam, mennyi idő alatt sikerül majd megvalósítani az álmaimat, 5 vagy 15 év alatt, egyedül azzal voltam tisztában, hogy itt Magyarországon picit lassabban őrölnek a malmok. De végül elértem, amit szerettem volna.
Mi volt a cél?
Az, hogy minél több emberrel megismertessem a rúdtáncot.
Önmagában ez jelentette a célt, vagy volt mögötte valamiféle exhibicionizmus, netán válaszkeresés?
Abszolút az volt a célom, hogy a rúdtánc nagykövete legyek Magyarországon. Azt szerettem volna elérni, hogyha kimondják a nevemet, akkor a rúdtánc jusson az emberek eszébe. Az már mindegy volt, hogy utána hány stúdió nyílik és milyen képviselői lesznek még. Azt szerettem volna, hogy valamilyen módon mégis csak hozzám, illetve a Dollhouse-hoz kötődjön a rúdtánc. Nyilván ezt nem egyedül értem el. Bár az első évben még egymagam voltam, de aztán hamarosan többen csatlakoztak hozzám, és egy egész nagy csapattá álltunk össze. Szóval nem csak az én dicsőségem az, hogy idáig eljutottunk.
Van egy könyv a kezedben. Ez mit jelent? Valami véget ért, valami lezárult?
Olyasmi. Ez ugyanis egy életmű számomra. Lehet, hogy ez sokaknak túl szentimentálisnak tűnik, de azért én ebbe leírtam az elmúlt 16 évemet. Gyakorlatilag egész életemben soha semmi mással nem foglalkoztam. Onnan kezdve, hogy betöltöttem a 18. életévemet, mindent ennek szenteltem: a show-nak, a színpadnak, a nőiességnek, a nőknek, a rúdtáncnak és különböző válfajainak, az erotikának. Ezeknek együtt volt egy íve. Ennek gyönyörű megkoronázása az, hogy megszületett ez a könyv.
Vannak még céljaid?
Persze, de ezek már inkább nőnevelő jellegűek. Méghozzá a rúdtánc keretein kívül. Szeretném a nőket egy picit - úgymond - kinyitni, szeretném, hogy egy picit jobban elfogadják és merjék vállalni önmagukat továbbá szeretném azt is, hogy egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet éljenek. Ma már nem az a célom, hogy még többen megismerjék a rúdtáncot. Sokkal inkább egyfajta társadalmi felelősségvállalás az, amiben gondolkodom.
Kinek szól ez a most megjelent könyv?
Szinte mindenkinek. Először is nagyon fontos, hogy ez egy szakmai könyv is. Lényeges, hogy egy profi versenyző is találhat benne hasznos információkat és egy teljesen laikus is. Szerettem volna, hogy azok is tudjanak tájékozódni belőle, akik azon vacillálnak, belevágjanak-e, illetve akik bizonytalanok abban, hogy szintet lépjenek-e - akár oktatóként, akár versenyzőként. Meg persze szól az előítéletekkel teli embereknek is: szeretném lehántani azokat a héjakat, amelyek még esetleg befedik a rúdtánc világát. A kulisszák mögé is betekintést nyújtok, hogy mindenki megérthesse azt, ez az egész tulajdonképpen miről is szól. Ezért beszélgetek a könyvemben pszichológussal, versenyzőkkel és férfiakkal is. Végül pedig az is a célom, hogy jól szórakozzon az olvasó, hiszen ez nem egy nyers szakkönyv.
Ezek szerint az eddigi Pirner Almától tehát elbúcsúzhatunk, és mostantól köszönthetjük a coach Almát?
Azt nem mondanám, hogy elbúcsúzhatunk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem csak ez vagyok. A rúdtánc csupán egy szelete az életemnek. Fontos, hogy vannak más dolgok is. Szeretném magamat is fejleszteni. És most nem csak a rudas trükkökre gondolok, hanem azokra a tréningekre és tanfolyamokra, amelyek után többet tudok adni másoknak, nem csak a rúdtáncon, hanem más dolgokon keresztül is. Nyilván az embernek – egy nőnek meg aztán végképp – gondolnia kell arra, hogy ez egy véges dolog, nem lehet egy életen át csinálni. A színpad világa is véges – függetlenül attól, hogy milyen jól tartod magad. 50 évesen már nem nagyon lehet a rúdon pörögni, hiába faragtak kemény fából. Fontos, hogy ezzel párhuzamosan felépítsünk valamit, amiből később is meg tudunk élni és ami újabb célokat és sikerélményeket biztosít.
Te ugye a rúdtánc világára koncentráltál elsősorban. Mi a véleményed a kicsit más irányba mozgó rúdsportról?
Engem sokkal inkább az emberek személyisége érdekel a rúdtáncban. Soha nem tudtam azonosulni kizárólag a sporttal. Függetlenül attól, hogy mennyire tisztelem a teljesítményt. Picit úgy érzem, hogy a rúdsport eseményeken pont azokat az apróságokat csipdesik le a résztvevők produkciójáról, amelyek a személyiségüket adják. Túl szűk keretek közé szorítják őket. Éppen ezért nagyon örülök, hogy én a különböző versenyeken nem a trükköket bírálom, hanem éppen azt a részt pontozom, ami a személyiségükről szól.
Tudod, mi az érdekes számomra? Én úgy érzem, hogy pont azokon a területeken rejlik a legtöbb személyiségjegy a rúdtáncban, amik a leginkább alkalmasak arra, hogy erősítsék a sztereotípiákat. Ez egy roppant érdekes ellentmondás.
Valóban az, de pont ez a szép ebben. Ugyanakkor ne felejtsük el azt, hogy honnan jött a rúdtánc. Nem a sportból, hanem a tánc és a cirkusz világából. Ezt nem szabad megtagadni.
Baj, hogy vannak, akik próbálnak ebből sportot alakítani?
Egyáltalán nem. A lényeg csak az, hogy ne tagadjuk meg a múltját és tiszteljük egymást. Úgy érzem, ez a két tábor már nagyon széthúz. Pedig tisztelni kellene a másik döntését. Hadd válassza meg mindenki azt, hogy ő hová és hogyan pozícionálja magát. Lehet, hogy van, aki azt mondja, őt nem érdekli a tánc, a szexiskedés meg a hajdobálás, hanem csak a sport. Ezzel nincs semmi baj. Mint ahogy azzal sem, aki azt mondja, hogy pont azért megy el rúdtánc órákra, mert szeretne ilyen formában kiteljesedni. Ráadásul előfordulhat olyan is, hogy valakinek mindkettőre szüksége lehet. Meg akarja mutatni azt is, hogy ő milyen erős sportoló, de szeretné azt is kifejezni, hogy márpedig ő tetőtől talpig nő és jó lenne egy kicsit csábítani otthon. A döntés szabadsága a lényeg.
Mit jelent szerinted nőnek lenni?
Szerintem azt, hogy teljes harmóniában vagy önmagaddal a test és a lélek jegyében. Fontos, hogy kihozzuk a testünkből a benne rejlő potenciált, a maximumot; hogy az öltözködésre is odafigyeljünk, de mindezt úgy, hogy harmóniában álljon a lelkünkkel. Az a lényeg, hogy a belső harmóniát és egyensúlyt sugározzuk a külvilág felé. Ezt a fajta teljességet kellene elérniük a nőknek. Mindannyiunknak éreznünk kellene azt, hogy nem kell feladnunk semmi azért, hogy üzletasszonyok vagy anyák legyünk, hogy hódolhassunk a hobbinknak, hogy feleségek lehessünk, hogy szeretők lehessünk. És a nő minderre képes is. Nem szabad elhinnünk – sem a belső hangnak, sem másoknak – azt, hogy már késő. Te már elhíztál, neked már jó egyedül, szingliként is, neked megfelel gyerek nélkül is, vagy éppenséggel anyukaként hagyd a rúdtáncot, felejtsd el, hiszen magadra sem jut időd. Mindent meg lehet csinálni. Fontos, hogy a nők ezt elhiggyék magukról. Olyan erő rejlik bennünk, amelyet muszáj felszínre hoznunk, és vállalnunk kell önmagunkat. Oda kell állni a világ elé és beleszarni abba, hogy ki hogyan ítélkezik és mit mond. Nem lehet mindenkinek megfelelni. Görcsölhetnék én azon napi szinten, hogy mindig mindenkinek tetsszem, de ez úgysem fog menni. Csak én leszek egyre frusztráltabb és boldogtalanabb. A nők nagyon sok mindennek a mozgatórugói. És ez most nem valami feminista duma. Ők azok, akik a férfiakat is képesek felemelni úgy, hogy az a párkapcsolatban is férfinak érezhesse magát. Ehhez azonban először magunkon kell dolgozni. Ha egy nő tudja magáról az, hogy mennyit ér, ha tudja azt, hogy mennyi mindennel képes szembeszállni, ha tudja azt, hogy nem kell féltékenykednie, és ha tudja azt, hogy ő egy fasza csaj, akkor a pasit is fel tudja emelni. Ebből tud aztán egy pár kialakulni, egy gyermek megszületni és egy család létrejönni.
Szerző: HV