17.
Ilyen volt Portugália - avagy élménybeszámoló az International Pole Art Festivalról (1. rész)
Kezdjük talán ott, hogy még sosem jártam Portugáliában, így külön izgalommal töltött el, hogy ezúttal Lisszabonba szólít a munka. Méghozzá az International Pole Art Festival-ra, ami idén az International Pole Art Competition-nel is kibővült.
A verseny szervezője az a Sarita Pollerina, aki évekkel ezelőtt már tiszteletét tette nálunk is az egyik első IPSF verseny elit döntője alkalmával. Helyszíne pedig a rendkívül impozáns Casino Estoril auditóriuma. A tengerparton fekvő Estoril mintegy 40 percnyi vonatútra található Lisszabontól, ám mivel az utolsó vonat hajnali fél kettőkör megy el, így gond nélkül vállalható a közlekedés a két város között még késő este is.
A domb tetején levő kaszinó (Lisszabon környékén minden egy domb tetején van, csak úgy mondom) már első este hatalmas, villódzó fényeivel hívja fel magára a figyelmet. A fényorgia a belső terekben is folytatódik, a sok tükrös felület miatt gyakorlatilag lehetetlen felbecsülni, mekkora a hely. Jobbra az auditórium vörösszőnyeges bejáratától fiatal lány játszik jazzesített örökzöldeket egy különlegesen szép fekete Yamaha zongorán, iPad “kottájából”. Egészen jobbra kígyózó sor a női WC-hez, lökdösődő-tolakodó nyugdíjas nénikkel, akik alig várják, hogy sürgős dolguk végeztével rászabaduljanak a félkarú rablókra.
Ilyen környezetben indul a 2016-os International Pole Art Festival első estéje. A körülbelül 500 fősre becsült nézőtér szépen megtelik kezdésre (ami mediterrán időszámítás szerint értendő, 9-kor még sehol egy lélek…), láthatóan ez a műfaj érdekli az embereket. A hátsó részen operatőrök hada. Állítólag lesz videó is, igen. A színpad imponáló képet mutat, a háttérben valami absztrakt módon összeszerelt kerítés(?) látható. Akármi is legyen, jól mutat, és kifejezetten jó ötlet. Légkondi 18 fokra állítva, talán az izgatott közönség lehűtésére.
Az egész estés showcase műfaja nálunk még viszonylag ismeretlen, habár egy-két hasonló műsorszám már előfordult különféle versenyeket színesítő programként. Itt egészen leleményesen fűzték fel a számokat egymás után: a tematika a mesékre, az álomszerűségre épült (már amennyire portugálul értettem, mert nemzetközi verseny ide vagy oda, csak ékes anyanyelvükön folyt a konferálás, és előbbire is inkább csak a “kreatures mazsikes” szóból következtettem, ami feltehetően mágikus teremtményeket jelent). Két szám között két bohóc adott elő némán páros jeleneteket, amelyek többnyire igyekeztek kapcsolódni is a látott produkciókhoz. Kis nüanszok voltak ezek, tökéletesen kimunkálva, és szépen elterelve a figyelmet a háttérben zajló rúdvakarási munkálatokról. Üresjárat tehát nem volt. A konferenszié végig a háttérben maradt, így az összekötő szövegek szintén meseszerűen, a távolból szűrődtek be.
Jó volt mind a koncepció, mind a megvalósítás, és a tervezett hatást csak az olyan váratlan dolgok rontották, mint például amikor az egyik rúdról nem sikerült leszerelni a ráerősített csapágyat, amin az előző számban lányok forogtak, silkeken lógva. Szerencsére a közönség együttműködőnek bizonyult: folyamatosan pozitív füttyökkel és tapssal biztatta a sötétben szerelő (és feltehetően a végsőkig kétségbeesett) lányt.
Ami a bemutatott számokat illeti: ott aztán volt minden! Aerial strap arany laménadrágos America’s Got Talent döntős fiúval, szexi Óz, a csodák csodája szám (majd Óz, a csodák csodája, csodák csodájára tömegesen, újra), értelmetlen, körhintaszerű körbe-körbe silkezés, fekete és fehér harca felülről irányítva, majdnem összeállt csoportos szexi produkció, kalapból kiugró és a szám végén kalapba huppanó duó, bohócokból potyogó lufik, Sarita magánszáma és az aranynadrágos fiúval közösen előadott flying pole-os mutatványa. Egy valamirevaló vidéki vásár simán elbújhatott volna mellette. A közönség is láthatóan inkább laikusokból állt, mivel egy-egy gemini vagy fejjel lefelé crucifix valóságos ovációt váltott ki az ott ülőkből. A legdurvább elem, amit láttam, az egy satellite volt Saritától, és egy Crampe a szexi Óz-lánytól. Mindezt két forgó rúdon végrehajtva, merthogy ezen az estén nem volt fix rúd - egészen a zsűritagok bemutatójáig.
Elsőként Natalia Tatarintseva fantasztikus arab táncoslány-érzetű koreográfiájában gyönyörködhettünk, aki végig egyetlen rudat használt, és kinti vendéglátóm, Carolina szerint csábos kígyószerű mozgással vonaglott a rúdon. A vonaglást természetesen Natalia esetében nem szabad szó szerint venni. Kombinációi és elemei bőven megállták volna a helyüket egy rúdsport VB-n is. Csak mindezeket olyan könnyedén csinálta, mintha… (itt a “mintha” kiemelt jelentőséggel bír!)
Az est másik fénypontja Yvonne Smink szólója volt (a vele készült interjú itt olvasható). Gyakorlatilag annyira hatással volt rám az előadása, hogy csak a szám második felében jutott eszembe elindítani a videófelvételt. Remek átmenetek, ötletes trükkök jellemezték az előadását.
Színpadra lépett még Evgenyij Greshilov is, aki szintén a zsűriben foglalt helyet. Mintha neki kissé csúszott volna a rúdja. Kockás inges, térdig érő farmernadrágos kűrje olyan érzést keltett, mintha csak a szomszéd fiú éppen arra járt volna, és beugrott volna táncolni.
Összességében egy nagyon látványos estének lehettünk részesei, rengeteg közreműködővel, ahol a technikai malőröket ügyesen kompenzálták, illetve nem is nagyon volt üresjárat. Az este emellett számtalan tanulsággal is szolgált: például hogy ne tangózzunk a színpadon, ha nem tudunk, illetve ne álljunk színpadra csak azért, hogy szerepeljünk. Ja, meg hogy ne álljuk a rossz oldalra a vasútállomáson, különben csak óriási sprint árán fogjuk elérni a fél óránként járó éjszakai vonatot…
Szerző: Varga Eszter